Van hazánknak egy szinte még érintettlen zuga, ahol meseszép völgy és hegytető, s rajta nyaralásznak pej, fakó, sárga, vagy éppen nyárifekete színű, különleges kinézetű lovak. Apróbbak jóval, mint a hosszúlábú versenylóvak, ám nem oly aprók, mint a pónik. A fajta a nevét hucul nevű ruszin népcsoportról kapta, akik Ukrajna nyugati részén, az Ukrán-Kárpátokban és Romániában, a Máramaros vidéken élnek.

Vélhetően a hucul lovak láthatók a római korból származó emlékműveken, Dacia tartomány katonalovaiként; 400 évvel ezelőtti írásos emlékekben pedig hegyi tarpákat említenek, amelyek a huculok lehettek.

A hucul kis lovak első hiteles említése 1792-ből származik — a mai Románia területén, Radautzon volt a kárpáti lovak ménese. 1857-ben a ménes lóállománya meghaladta az 1300 egyedet, 1914-ben a tenyészállományt Besztercére, majd onnan az osztrák Waldhofra helyezték. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után a huculokat szétosztották, elárverezték az utódállamok között. A Magyarországhoz került egyedeket 1922-ben Bántapusztán helyezték, ez lett a hucul tenyésztés központja. A lovakat főként katonai célra használták, így a tenyésztést a honvédség felügyelte. A II. világháború előtt Magyarország egy népes és kiemelkedő genetikai értékű hucul állománnyal rendelkezett, a háború azonban a többi magyar lófajtához hasonlóan a huculokat is megviselte. A tenyésztés megszűnt a lovakat elárverezték.